Hegyen Épült Város

Szomorúan tapasztalom, hogy a szélesebb baráti köreimben, és nem kell megijedni ha ezt mondom, de még a gyülekezetben és az ifiben is, szinte mindig találok valakit, aki kissé levert, vagy nincs életkedve, esetleg épp 'rossz napja van'. Az esetek többségében ugyanannak az embernek valamiért napi szinten van rossz napja, de mindig sikerül elhitetnie a többiekkel, hogy minden rendben. "Jól vagyok" - hangzik a megszokott válasz egy mosoly kíséretében, mi pedig hajlamosak vagyunk naivan rávágni, hogy "Akkor jó", szintén mosolyogva.
Sajnos gyakran nem ismerjük fel a depressziót a környezetünkben, vagy sokáig tart felismerni és talán néha már túl késő. Eléggé kényes téma, mert nem könnyű tapasztalat nélkül beszélni róla vagy bármilyen tanácsot is adni egy olyan személynek, aki depresszióval küszködik. Ha félsz attól, hogy talán magad is a depresszió küszöbén állsz, vagy ismersz valakit, aki küzd vele, akkor szeretnék egy néhány gondolatot megosztani veled.

1. A depresszió nem rendellenes
Először is azzal kezdeném, hogy a depresszió semmilyen esetben sem tekinthető bűnnek (!), sőt, teljesen normális. Bizonyított tény, hogy a depressziót rengeteg minden kiválthatja a környezetünkben. Az ételek többsége, amit szervezetünkbe juttatunk, mérgező hatással bír. A University College London kutatócsoportja felfedezte, hogy azoknál, akik rendszeresen esznek sült ételeket, feldolgozott hústermékeket, édesített desszerteket, finomított gabonaféléket és magas zsírtartalmú tejtermékeket, 58%-al nagyobb az esélye a depresszió kialakulásának.
A Ramblers and Macmillan Cancer Support jótékonysági szervezet jelentése szerint heti két és fél óra séta vagy kerti munka életeket menthet a stressz szint csökkentése által. Szomorú, hogy ennyire elszakadtunk a természettől; már nem érezzük bőrünkkel a földet, a levegőt, még a napfénytől is megfosztjuk önmagunkat. Túl sok időt töltünk a négy fal közé zárva, elektronikai kütyük előtt gubbasztva, és ez nagy hatással van úgy a fizikai egészségünkre, mint az elménkre vagy a hangulatunkra.

A konzumizmus egy másik gyakori tényező, amely közrejátszik a depresszió kialakulásában. A fogyasztói társadalom nem másra épül, mint az emberek tömeges agykontrolljára és a manipulációra, az emberek gondolkodásának, ítélőképességének és döntéseinek a manipulációjára. Próbálják elhitetni velünk, hogy amit magunk előtt látunk, amihez hozzáférésünk van és amit fogyasztunk, arra mind szükségünk van ahhoz, hogy boldog életünk legyen. Edward Bernays, sajtófigura, arról lett ismert, hogy a XX. század elején kidolgozta saját módszereit a tömegek megtévesztésére és beavatta ötleteibe a multinacionális vállalatokat, amelyeknek megtanította, hogyan adják el az embereknek termékeiket és szolgáltatásaikat, még ha az embereknek nincs is rájuk szüksége. Arra alapoztak, hogy az embereket úgy lehet boldoggá tenni, ha kielégítik belső önző vágyaikat, így elkezdték a tömegcikkek népszerűsítését különféle eszközök segítségével. Ekkor jelentek meg a mára híressé vált női magazinok és divatlapok, vagy például ekkor cserélte fel az amerikaiak jól megszokott pirítós és tejeskávé reggeli kombinációját a tojás és bacon párosítás, ami szintén Bernays kampányainak köszönhető. Bernays érzelmeket csempészett a hétköznapinak mondható tárgyakba, amelyek így érzelmi szimbólumokká váltak, és az emberek elhitték, hogy, bár nincs feltétlenül szükségük ezekre a dolgokra, de ha megszerzik, akkor  mégis elégedettebbek lesznek tőle.
Ekkor alakult ki a fogyasztói társadalom, amely már nem állampolgárként tekint az emberre, hanem elsődleges szerepének a fogyasztást tartja. A tudomány bebizonyította, hogy a konzumizmus klinikai depresszióhoz vezet. Egy felmérés szerint, melyet az illinoisi Északnyugati Egyetem folytatott, azok az emberek, akik nagy hangsúlyt fektetnek a vagyonra és az anyagi javakra, sokkal lehangoltabbak és aggódóbbak mint azok, akiket nem különösebben érdekel a státusz és a pénz.

Egy következő ok a depresszióra az maga a depresszió népszerűsítése. A társadalom megcímkézi az embereket, s bár igyekszik tudatosítani az egyénnel, hogy segítségre van szüksége, magát a segítséget nem áll módjában felajánlani. A cégek arra összpontosítanak, hogy az ember felismerje a depresszió tüneteit, aztán összeállítanak valamit, amit ők gyógyszernek hívnak, és ezt szépen eladják az embereknek. Rossz kedv, bezártság, lehangoltság, ezekről számolunk be a dokinak, az pedig készségesen felírja a drogokat, és ezzel el is intézte - segítség helyett még mélyebbre küldött. A gyógyszerek nem segítenek, és ha mégis ehhez a módszerhez folyamodunk,  akkor kizárjuk a többi lehetőséget a depresszióból való szabadulásra: mint például az imádkozás.

2. A depresszió nem egy döntés
Fontos megérteni, hogy az ember nem választja a depressziót, ezért az nem fog segíteni, ha folyton arra kérik, hogy hagyjon fel vele. Olyan ez, mintha valakit meglőnének és arra kérnénk, hogy hagyja abba a vérzést. A depressziót nem lehet önerőből, egyetlen csettintésre megszüntetni, és bár a kedves és bátorító szavak építő jellegűek lehetnek, nem fognak az illető helyzetén sokat segíteni. Ehelyett inkább igyekezzünk az (ima) támogatásra és a hallgatásra, mert erre tényleg nagy szükség van. "Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal"[1] - buzdítja Pál a rómaiakat, és jól beszél: ha a barátodnak épp egy kis nevetésre van szüksége, akkor légy mellette, viszont ha csak egy kanapén szeretne kettesben ülni veled miközben teát szürcsölgettek és figyeltek a csöndre, akkor se hagyd cserben. Aki depresszióval küzd, csordultig van érzelmekkel és több száz gondolat kavarodik benne, amit igyekszik a lehető legjobban leplezni. Ha az érzések felszínre törnek, akkor mindig légy nyitott a hallgatásra - akár a sírásra is.
Talán nem  mindig értjük meg a depresszió okait, viszont tartsuk magunk távol az ítélkezés székétől. Nem mindig tudjuk átérezni, hogy mi játszódik le az emberek szívében, de azzal, hogy elítéljük embertársunkat, csak rontunk a helyzetén. A depresszióval küszködő ember amúgy is nagyon könnyen elítéli magát és nincs elég ereje ahhoz, hogy boldog legyen, ezért semmi szükség arra, hogy a körülötte élők is lesajnálóan nézzenek rá. Ehelyett inkább igyekezz a szíved irgalommal és szeretettel megtölteni, mert "amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj"[2], az emberek fölött pedig nem ítéletet kell kimondani, hanem áldást.

3. A depresszióból van kiút, de nem lesz könnyű
 Sajnos a Bibliában sem találni konkrét választ a depresszióra. Tele van ugyan bátorítással és bölcsességgel amelyek az embernek szólnak, viszont a megoldást nem kereshetjük abban, hogy bizonyos igeverseket egyszerűen csak kiragadunk az Igéből. "Semmiért se aggódjatok"[3], "ne aggódjatok tehát a holnapért"[4] és még számos igeverset említhetnénk, amelyek az aggodalomról szólnak, viszont ha nem megfelelően használjuk őket, akkor többet ártunk vele, mint építünk.  Ha igeversekkel kezdünk dobálózni,  akkor egyrészt kudarcot vallunk az Ige helyes használatában, másrészt pedig ezzel azt üzenjük, hogy a depresszióban levő ember nem engedelmeskedik Isten parancsolatainak, és így még nagyobb bűntudatot és önvádat ébresztünk benne.
Akkor mégis hogyan lehet szabadulni? Csak ismételni tudom magam: ima, ima és még több ima. Isten keze nem mindig nyilvánvaló, de az biztos, hogy a nap 24 órájában dolgozik és azon van, hogy minket formáljon és építsen, mert nagyon szeret. A depresszióban levő embert Isten ugyanúgy szereti és nem, nem feledkezett meg róla és nem hagyta cserben. Amint azt Dan Blazer egyik cikkében kiemelte, a többségnek fogalma sincs arról, hogy Dávid tulajdonképpen mire is gondolt akkor, mikor a következőképpen sóhajtozott: "Elfelejtettek, mintha meghaltam volna, olyan lettem, mint egy kallódó tárgy." A depresszió a Bibliában is jelen van, és bármilyen hihetetlen is, Dávid számára sem volt ismeretlen a nyomasztó érzés, viszont tudta, hogy Istenre mindig számíthat és ez az, ami erőt adott neki a továbbhaladáshoz is. Nem kell kétségbeesned, ha fenyegetve érzed magad a depresszió miatt, mert nem vagy vele egyedül, semmilyen értelemben sem.

Fontos, hogy ne fojtsd magadba az érzelmeidet és keresd a megoldást, s persze az olyan emberek társaságát, akikben megbízol és akik előtt képes vagy megnyílni, még ha nehéz is. Ne szégyelld azt, amin keresztülmész, hanem bátran fordulj segítséghez - ami jelenthet akár egy barátot, vagy a lelkipásztorodat, vagy esetleg egy képzett terapeutát.
Ha pedig ismersz bárkit is, akin a depresszió jeleit véled felfedezni, akkor ne habozz érdeklődni a hogyléte felől és segítséget kínálni. A legfontosabb pedig, hogy mindig tarts ki az imában, mert ennél nagyobb segítségre senkitől sem számíthatsz.

Akárhová nézek, a mai világban szinte mindenhol találni valamit, amiért az emberek rajonganak, a Harry Potter következő kötetétől megkezdve, a popkultúra legfrissebb dalain át egészen a FC Barcelona csapatáig. Szeretünk képben lenni a felkapott trendekkel, a rajongói táborokhoz pedig minden létező hálón csatlakozunk, nehogy véletlenül lemaradjunk valamiről. Lázba hoz, ha a kedvenc sorozatunkról spoiler érkezik, vagy ha egy bizonyos együttes új lemezt ad ki. Keressük a fanklubokat, az olyan emberek társaságát, akikkel megegyezik az érdeklődési körünk és akikkel megbeszélhetjük a legfrissebb híreket egy adott témát illetően. Érdekes viszont, hogy amint a rajongás tárgya kezd feledésbe merülni a nagyközönség előtt, mi magunk is könnyen továbbállunk, keresünk valami újat, valami mást, ami felvillanyoz és ami megfelelne az elvárásainknak.

És valahogy ez igaz a gyülekezetre is, sajnos.  Nem jellemző a társadalomra, hogy az emberek elítéljék egymást csak azért, mert különböző dolgokért rajonganak, viszont rögtön ellenszenvesnek tűnhet az, ha valaki, mondjuk, Istenért rajong. Gyakran címkézik meg a keresztyéneket a 'vallási fanatikus' cédulával, ami azért, lássuk be, nem hangzik túl hízelgően. Ha valaki elszántan szeretné követni az Urat, az nem kelt túl jó benyomást a társadalomban, és rögtön fanatizmusnak tekintik, amihez természetesen negatív kicsengés társul - legfeljebb kegyes jóindulattal mosolyogják meg, ha kiderül, hogy hívő vagy. Vajon ki és mi tehet arról, hogy a keresztyén szó hallatán az emberek sokszor a szemüket forgatják és leginkább elkerülnék a témát? Talán maguk a keresztyének az okai annak, hogy az emberek nem látnak mást a keresztyénségben, mint naiv rajongást, amit egy kisgyermek mutat a képzelete szülte ideálok iránt?

Sajnos mi, keresztyének, hajlamosak vagyunk csak a saját nézeteinket valló emberek közelségében maradni, heti rendszerességgel találkozni egy-egy összejövetelen, és közös érdeken alapuló beszélgetést folytatni a testvéreinkkel. Sokszor az egyetlen, ami ezekkel az emberekkel is összeköt, nem több, mint elméleti meggyőződés és egy biztonságérzet afelől, hogy tartozunk valahova. Megnyomjuk a 'Feliratkozás' gombot Isten fiókján, naponta egyszer talán végig is futunk a híreken, de csak a feltűnéskeltő szenzációk tudnak lázba hozni. Amikor a gyülekezet jobban koncentrál arra, hogy Krisztus teste helyett Krisztus rajongói klubja legyen, akkor ki van téve annak a veszélynek, hogy önközpontúvá váljon és igazi szolgálat helyett csak külső szemlélője legyen a világnak. Félek attól, hogy már nem is vagyunk követői az Úrnak, hanem csak a rajongói, és minden figyelmünket leköti a várakozás, hogy saját elképzeléseinket és elvárásainkat megvalósulni lássuk az életben. Arra koncentrálunk, hogy melyek a hitünk alapvető pontjai, és csak az okoz számunkra örömet, ha ezeket beteljesedni látjuk a hétköznapokban és ha minden a jól megszokott kerékvágásban zajlik. Olyan könnyen kétségbeesünk, ha valami nem a szabályok szerint működik vagy ha bármilyen 'hiba' lép fel a hívő életben. Sokkal jobban aggaszt, hogy ki igazi tagja a rajongó klubunknak, vagy ki szerez több pontot a bibliai-kvízen, mint az, hogy ki nem ismeri még az Urat. Megfeledkezünk arról, hogy Isten minden embert egyformán szeret, és rengetegen vannak még, akik még csak a közelébe sem férnek a Krisztus gyülekezetének, mert talán elérhetetlennek tűnik számukra, vagy maga a gyülekezet tartja őket 'túl kevésnek' ehhez. Szeretünk csak a 'sajátjainkkal' foglalkozni és figyelmen kívül hagyni a külvilágot miközben alázatról és szeretetről beszélünk, ezért van az, hogy a hívő élet sokaknak tűnhet képmutatónak és hivalkodónak, úgyhogy inkább szeretnének távol maradni tőle. Jézus arra hívott el, hogy kövessük Őt és hirdessük az evangéliumot, de ehhez muszáj felállnunk, neked és nekem, és naponta kimennünk a belső szobánkból a sötét világba[1], őszintén, színjáték nélkül. Ne ijedj meg, ha olykor ellankadsz, ha nem mindig lobog nagy lánggal lelkedben a tűz, ha nem érzed magad 'jó keresztyénnek' és félsz, hogy nem felelsz meg az elvárásoknak - Isten nem fog elítélni, hanem végig melletted lesz, te pedig csak tartsd szem előtt a küldetésed. A hívő életnek nem kell mindig káprázatosnak és látványosnak lennie, mert a hívő élet sem mindig habos torta, de ne félj megosztani Istennel mindazt, ami terhel és aminek a nyomása alatt vagy. Szükség van arra, hogy bátran ki tudj lépni a komfortzónádból, hogy engedd a Szentlelket az unalmas hétköznapokban is munkálkodni, és rajongás helyett inkább törekedj szelíden, de teljes erőbedobással arra, hogy a királyságot építsd.
Ne egy fanklubhoz hívd az embereket, hanem Isten országába, és ne ígérj különféle szenzációkat cserébe, mert a keresztyénség nem erről szól: helyette inkább segíts gyökeresen megváltoztatni az emberek életét, mert Isten nem rajongókat akar, hanem követőket.

A 21. század gyülekezetére nagyon jellemző, hogy legtöbb erejét abba fekteti, hogy megváltoztassa a földet. Világmegváltó terveink születnek nap mint nap, próbálunk beleszólni a politikába, a médiába és a társadalomba, és hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról a feladatról, amivel eredetileg meg lettünk bízva: tanítványokká tenni a népeket. Görcsösen ragaszkodunk az elveinkhez és sajnos gyakran előfordul, hogy akár kényszerrel is, de megpróbáljuk a körülöttünk élőkre a saját meggyőződésünket ráhúzni. Ilyenkor nem csak kudarcot vallunk, de sikerül még nagyobb szakadékot ásnunk a hitetlenek és a hit közé. Sok olyan embert ismerek, aki végképp kiábrándult a keresztyénekből, mert nem szembesült mással, mint folytonos kioktatással és képmutató magatartással. Az állandó okoskodás rossz szájízt hagy maga után, épp ezért van az, hogy az emberek gyakran elutasítóak tudnak lenni a keresztyénekkel szemben. Nem az a dolgunk, hogy rámutassunk az emberek hibáira, hanem az, hogy bemutassuk, hogy hogyan is lehet megszabadulni ezektől a hibáktól. Ki akarna egy listát hallani azokról a dolgokról, amiket nem jól csinál?
Talán mi magunk, a keresztyének vagyunk az okai annak, hogy az emberek nem látják a fényt a sötétben. Talán mert nem is fénykedünk. Vagy ha fénykedni próbálunk is, az inkább bántja az emberek szemét, mintsem megvilágítja, mert sokszor nem is világítani akarunk, hanem csak fitogtatni a saját fényünket. Mindenáron a saját nézeteinket szeretnénk bizonygatni a tömegek előtt, és igazolni próbáljuk a hitünket, pedig ez nem pont az, amire az emberek vágynak. Sokkal inkább van szükség arra, hogy hiteles képet nyújtsunk a keresztyénségről és legfőképpen Istenről, mintsem okoskodásra, mert ha önerőből próbáljuk bemutatni a saját istenképünket, az csak álszent erőlködéshez vezet. Ebből a kérkedő magatartásból származik az, hogy gyakran képmutatók vagyunk, és emberhalászat helyett inkább csak a saját mennyei lakásunkat építgetjük, még ha ennek komoly ára is van.

Elszomorít, mikor azt látom, hogy a keresztyének minden igyekezetükkel próbálják megváltoztatni a világot és, mondhatni, 'menteni a menthetőt'. A nyugat egyre jobban beférkőzik a mi hazánkba is, Európa pedig növekvő tendenciát mutat eziránt. Nyilvánvaló mindannyiunk előtt, hogy már semmi sem a régi, hogy az erkölcsi értékek kétségbeejtően veszítenek társadalomformáló erejükből és, hogy a föld minden pontja kezdi magába szívni azt az értékrendet, amit a média és a nyugati társadalom állított fel. Persze mindennaposak a környezetvédelmi projektek, a politikai demonstrációk, az abortuszellenes kampányok és még sok más - a keresztyének pedig valahogy mindenütt jelen vannak. Ne érts félre, én magam is aktív támogatója vagyok -többek között- a felsorolt kezdeményezéseknek, viszont fölöslegesnek tartom az időmet és az energiámat az említett célok előrehaladására áldozni. Tisztelem azokat, akik ezt buzgón végzik és kötelességtudatot éreznek iránta, viszont hangsúlyozni szeretném, hogy nekünk, keresztyéneknek, nem ez az elsődleges feladatunk. Az a baj, hogy nem vesszük számításba Isten terveit, és teljesen figyelmen kívül hagyjuk azt, amit a Biblia mond a Föld sorsát illetően: a világ elmúlik,[1] és pusztulásra van ítélve. Péter arról ír második levelében, hogy az egek és a föld tűznek vannak fenntartva az ítélet napjára, és az elemek égve fognak felbomlani. A Biblia számos helyen beszél erről, mi mégis próbálunk változtatni rajta, mintha csak tőlünk függne a bolygó jövője vagy hatalmunkban állna bármit is megmenteni belőle.
"Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól."[2] Az nem megoldás, ha megpróbálunk elzárkózni azon változások elől, amelyek a világban zajlanak le, mert amik a jelenidőkben történnek, azoknak meg kell történniük. Istennek mindig volt válasza az emberek istentelenségére a történelem folyamán, lásd az özönvíz történetét, vagy Szodoma és Gomora pusztulását. Tartsd szem előtt, hogy a világ már soha nem lesz jobb, hanem csak egyre romlottabb, önzőbb és tisztátalanabb, és ne hidd azt, hogy Istennek nem lesz válasza a jelenkor istentelenségére is. Épp ezért ne megváltoztatni akard a világot, hanem a világban levő embereket próbáld kimenteni, amíg van rá lehetőséged. Pál azt írja a galatai levélben, hogy Jézus "önmagát adta bűneinkért, hogy kiszabadítson minket a jelenlegi gonosz világból Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint."[3] Ne feledkezz meg Isten tervéről, amely nem a mi elképzeléseinkhez alkalmazkodik, hanem a már rég megjövendölt próféciáknak fog eleget tenni.
Bár a föld megmentéséért sokat nem tehetsz és biztos vagyok abban, hogy változtatni sem tudsz a helyzetén, de annál inkább felelősséggel tartozol azokért az emberekért, akiknek nagy szükségük van a fényre az éjszakában. Ezek az emberek nem azt akarják, hogy vádaskodj és ítélkezz felettük, mint oly sokan napjainkban, hanem, hogy megértsd őket és segíts nekik. Tanulj meg hallgatni és ott lenni, amikor csak szükség van rád. Légy te a halló fül, és hagyd, hogy ők beszéljenek. Támadás helyett inkább légy támasz. Ítélkezés helyett bátoríts, és soha ne fordíts hátat annak, akinek talán épp rád van szüksége. Ne akard őket megváltoztatni, hanem légy te magad a változás, mert senki sem fog megváltozni a te kedvedért. Ha az emberek észreveszik benned a krisztusi alázatot és a szeretetet amivel feléjük közeledsz, akkor fel fogják ismerni saját elveszettségüket is és azt, hogy mennyire rá vannak utalva Isten kegyelmére.
Imádkozom, hogy egyszerűen csak végezzük alázattal a ránk bízott munkát, a szuperhősködést pedig hagyjuk Jézusra.

Gyülekezetbe járó fiatalként gyakran alkalmam adódik belekóstolni különféle szerveződésekbe és körökbe, és hálás vagyok azért, hogy ennek révén nagyon sok barátot és igazi testvért ismerhettem meg az elmúlt évek során. A sok áldás ellenére viszont néha kénytelen vagyok azzal is szembesülni, hogy bár egy nagyon jó közösséghez tartozom, és felemelő érzés hétről-hétre eljárni az alkalmakra és kapcsolatot ápolni a testvéreimmel, még mindig sokan vannak körülöttem olyanok, akiknek a gyülekezetbe való járás csak egy kényszer. Számukra az énekkar, az ifiterem vagy a karzatban levő hátsó szék nem több, mint egy színpad, ahol álarc mögé bújva bármikor előadhatják a jó-keresztény szerepét. Bevallom, valamikor én is ehhez a társulathoz tartoztam, és nagyon zavart, hogy állandóan jelmezt kellett hordanom, amikor csak beléptem az imaház ajtaján. Nem voltam boldog, de próbáltam ugyanúgy eljárni, mint sokan mások és egyszerűen csak beolvadni a környezetembe - végül is nem én voltam az egyetlen színész, és valamennyire működött is a dolog.

Ez azért is nagyon veszélyes, mert egy idő után annyira elfajulhat a játék, hogy már magunk sem tudjuk biztosan, hogy mi a valóság. Egy olyan kettős élet alakulhat ki, amelyben a valódi én és a magunkra öltött szerep lassan kezd egybemosódni, és elhitetjük önmagunkkal, hogy meg vagyunk térve. Hogy nincs szükségünk megigazulásra. Hogy a vallásosság már annyira kinőtte magát az életünkben, hogy ez simán kiváltja az üdvösséget.  Körülnézünk a gyülekezetben, és azt látjuk, hogy mindenki ugyanúgy énekel, néhanapján elszaval egy verset és örömmel osztja meg az otthonát a vendég testvérekkel egy-egy konferencia alkalmával. "Sínen vagyok", gondolod, "senki sem mondaná meg, hogy bármi is zűrös lenne."
Sokszor látom ezt a hétköznapokban. A gyülekezetem falain belül. Az ifimben. A barátaim közt. És mikor mélyen elgondolkodom rajta, akkor nagyon fáj, mert fogalmam sincs, hogy mit tehetnék ellene. Hogyan figyelmeztethetem anélkül, hogy megbántsam? Hogyan kerüljem el a megbotránkoztatást? Mégis milyen alapon szólhatnék neki én, mikor még magam is annyira gyenge vagyok a lelkiekben? Talán épp ezért kezdtem el írni, mert így könnyebb számomra - és talán másoknak is.

Kimondom, amit nem szívesen mondunk ki, és inkább elhallgatjuk, mert az úgy nem fáj annyira: a gyülekezeteink tele vannak álkeresztyénekkel. Talán a férfi, aki mindig az ajtóban áll, vagy a szoprános hölgy a harmadik sorból, netalán a srác, aki imabuzdítást tartott a hétvégén, esetleg maga a pásztor? Ha hívő családba születtél, akkor tudod jól, hogy mit jelent hívő szülőkkel templomba vagy imaházba járni és az is biztosan ismerős, hogy nem volt mindig mindenki követendő példa számodra a gyülekezetben. Talán sokat csalódtál az évek során, eleged lett a képmutatásból vagy egyszerűen csak nem látod értelmét a hívő életnek, ha végül is maguk a hívők sem jobbak semmivel nálad. Így a könnyebb utat választod, és inkább szépen meghúzódsz, beolvadsz a többiek közé és önerőből próbálsz egy jónak tűnő életet vezetni.

Kemény szavak ezek, de minden aktív gyülekezeti tagot fenyeget az önámítás veszélye - és nem csak őket. Mindenki arra vágyik, hogy értelmet találjon az életének, és betölthesse valamivel, ami végre megszabadítaná attól a szomjúságtól, amit születése óta érez. Ha azt hiszed, hogy a vallásos szokások és a rutinszerű életvitel boldogságot tud adni, akkor még mindig nem érted az élet lényegét. Az üresnek hitt élet tulajdonképpen nem is üres, csak rossz és hamis tartalommal van megtöltve. Hajlamos az ember a különféle tartalmak után kapkodni az életben, de bármivel is próbálja teletömni a szívében levő űrt, az valahogy mindig hézagos marad, mert -egy idézettel élve- a szívben Isten alakú űr van, amit egyedül Ő képes betölteni. Sajnos túlságosan koncentrálunk a jelen világára, és nem vesszük komolyan az örökkévalóságot, ami viszont sokkal nagyobb figyelmet igényel, mint az, hogy most hogyan élsz, ma hogyan nézel ki, és milyennek látnak itt és most az emberek.

Ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy sok olyan ember van az életemben, akiket nem szívesen ismerek. Azt mondják, a barátainkat megválogathatjuk, viszont sok mindenkit nem. Család, szomszédok, munkatársak, feletteseink, szinte mindenhol olyan emberekkel vagyunk körülvéve, akiket nem szabadon választottunk, egyszerűen csak Isten belehelyezte őket az életünkbe, nekünk pedig el kell fogadnunk őket, még ha sokszor nehezünkre is esik.

Az ismerőseim közt akadnak olyan személyek, akiknek sokszor szívesen elkerülném a társaságát, mert nem túlzottan kedvelem őket. Hazudsz, ha azt állítod, hogy te mindenkit kedvelsz a környezetedből. Mindannyian különbözünk, másak az érdeklődési köreink, más a beállítottságunk, a jellemünk, a temperamentumunk, és másak az elveink is. Vannak introvertáltabb emberek és vannak nyitottabb személyiségek, egyesek hevesebben reagálnak, míg mások lazán elengedik a hallottakat a fülük mellett. Ebből a sokszínűségből kifolyólag gyakran találkozunk olyan emberekkel, akik nem kifejezetten keltenek bennünk jó benyomást és inkább negatív képet alakítanak ki magukról. Mindannyian körül vagyunk véve olyan személyekkel, akik olykor megbántanak, kinevetnek, sértegetnek vagy épp megaláznak - sokszor talán tudatlanul, akaratuk ellenére is. Nehéz az ilyen embereket kedvelni, és még nehezebb... szeretni.

Szeresd felebarátodat, mint magadat - mondja a jól ismert parancsolat. Már az ószövetségi időkben is elhangzott, ez volt ugyanis Isten egyik parancsolata, amelyet Mózes átadott Izrael népének, és egyben egy azon parancsolatok közül is, amelyeket maga Jézus erősített meg, amikor a Földön járt. Számtalan törvény volt lejegyezve a zsidók számára a Tórában, melyeket igyekeztek lehetőleg be is tartani, viszont Jézus aránylag keveset támasztott alá ezek közül földi élete során. Ez a parancsolat viszont kiemelt figyelmet élvez, hiszen Jézus szerint ez 'a második parancsolat', amely rögtön követi az első és a nagy parancsolatot ("Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből."[1]).  Szerintem Jézus nem véletlenül emeli ki ezt a parancsolatot, sokkal inkább szándékosan vonja fel az emberek figyelmét a határtalan szeretet fontosságára, amely biztos pontja az egész törvénynek.