Gyakran látom a körülöttem élőkön, sokszor még magukon a keresztyéneken is, sőt, saját magamon, hogy elképesztő rohanásban élek. Igyekszem a lehető legtöbbet besűríteni a nap 24 órájába, már reggel egy gyors, képzeletbeli listát állítok föl a fejemben mindazokról a feladatokról, amelyeket el kell végeznem a nap folyamán, este pedig, lefekvés előtt, ismét végignézem a listát és minden nap csalódottan állapítom meg, hogy ma sem jött össze. Nem sikerült annyit olvasnom, amennyit szerettem volna, a beadandókkal már megint késésben vagyok, ismét lemondtam a találkozót a barátaimmal és még mindig nem próbáltam ki azt a receptet, amit már egy hete elmentettem a könyvjelzők közé.

A teendők sora végtelen, bár ha jobban átgondolom, akkor rájövök, hogy mindaz, amit szükségesnek tartok elvégezni, igazából csak olyan feladatok halmaza, amelyeket saját tetszésem szerint kreáltam a rendelkezésemre álló idő kipárnázásához. Rengeteg időt pocsékolok arra, hogy másoknak megfeleljek és hogy a társadalom szabta ideák szerint éljek, miközben így is rengeteget kell még a saját istenképűségemen is alakítanom.

Mindig igyekeztem - még megtérésem után is - magam számára a lehető legnagyobb kényelmet megteremteni, emberi szemmel nézve a legtöbbet kihozni a földi életből: egyszerűen szólva, megadni a módját. Próbáltam otthon érezni magam itt lent, mintha csak örökké itt élhetnék. Megfeledkeztem arról, hogy csak átutazóban vagyok itt, és hogy mennyire rövid ez a földi lét - néhány év, nap, hónap, vagy óra. Soha nem tudhatjuk biztosan, hogy lesz-e holnap egy újabb lehetőségünk az életre. Az viszont biztos, hogy valamikor ez az élet is véget ér, mindannyiunk számára.

Ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk.[1] - mondja Pál a korinthusiakhoz írt második levelében. Nem véletlenül beszél sátorról; nagyon jól tudja, hogy csak ideiglenesen tartózkodunk a Földön. Izrael népe a negyven éves pusztai vándorlás alatt mindvégig sátrakban lakott, ezeket húzták föl újra és újra, minden egyes alkalommal, amikor megálltak egy bizonyos helyen. Fölöslegesen építkeztek volna, tudták jól, hogy ez csak idő- és energiapazarlással járna. Tisztában voltak azzal, hogy egy idő után úgyis menniük kell, és mindent hátra kell hagyniuk. Izrael népe mindvégig szem előtt tartotta a végső célját, ez volt az, ami tartotta bennük az erőt a vándorláshoz is: egy szebb jövő ígérete.

Hiszem, hogy Pál apostol is szándékosan említ sátrat, amikor földi létünkről beszél, hiszen mi sem ehhez a világhoz tartozunk, hanem egy sokkal jobb hely vár ránk. 

Ne feledd, hogy az élet rövid, és túl értékes ahhoz, hogy ne alkossunk valami maradandót. És mi az, ami egyáltalán megmarad? A Biblia szerint minden elmúlik, minden, ami a Földön van. Ha mégis szeretnél azzal a tudattal elmenni, hogy nem volt hiábavaló az életed, akkor ragadd meg a lehetőséget, és élj egy élettel teli életet. Igyekezz minden erőbedobásoddal azon lenni, hogy halandó földi életedben minél többet szolgálj, Istennek és az embereknek egyaránt, és ne halmozz fel értékesnek tűnő dolgokat, amelyektől legvégül úgyis megfosztanak. 

Gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok sem ássák ki, és nem lopják el.[2]

Ne engedd, hogy a társadalom elvonja a figyelmedet az útról, amelyen haladnod kell, és soha ne téveszd szem elől a célt, mert a nagybetűs Élet odafönn vár, ez a földi előzetes pedig mellé sem állhat.

________________________________________

[1] 1Kor 5:1

[2] Máté 6:20