Gyülekezetbe járó fiatalként gyakran alkalmam adódik belekóstolni különféle szerveződésekbe és körökbe, és hálás vagyok azért, hogy ennek révén nagyon sok barátot és igazi testvért ismerhettem meg az elmúlt évek során. A sok áldás ellenére viszont néha kénytelen vagyok azzal is szembesülni, hogy bár egy nagyon jó közösséghez tartozom, és felemelő érzés hétről-hétre eljárni az alkalmakra és kapcsolatot ápolni a testvéreimmel, még mindig sokan vannak körülöttem olyanok, akiknek a gyülekezetbe való járás csak egy kényszer. Számukra az énekkar, az ifiterem vagy a karzatban levő hátsó szék nem több, mint egy színpad, ahol álarc mögé bújva bármikor előadhatják a jó-keresztény szerepét. Bevallom, valamikor én is ehhez a társulathoz tartoztam, és nagyon zavart, hogy állandóan jelmezt kellett hordanom, amikor csak beléptem az imaház ajtaján. Nem voltam boldog, de próbáltam ugyanúgy eljárni, mint sokan mások és egyszerűen csak beolvadni a környezetembe - végül is nem én voltam az egyetlen színész, és valamennyire működött is a dolog.

Ez azért is nagyon veszélyes, mert egy idő után annyira elfajulhat a játék, hogy már magunk sem tudjuk biztosan, hogy mi a valóság. Egy olyan kettős élet alakulhat ki, amelyben a valódi én és a magunkra öltött szerep lassan kezd egybemosódni, és elhitetjük önmagunkkal, hogy meg vagyunk térve. Hogy nincs szükségünk megigazulásra. Hogy a vallásosság már annyira kinőtte magát az életünkben, hogy ez simán kiváltja az üdvösséget.  Körülnézünk a gyülekezetben, és azt látjuk, hogy mindenki ugyanúgy énekel, néhanapján elszaval egy verset és örömmel osztja meg az otthonát a vendég testvérekkel egy-egy konferencia alkalmával. "Sínen vagyok", gondolod, "senki sem mondaná meg, hogy bármi is zűrös lenne."
Sokszor látom ezt a hétköznapokban. A gyülekezetem falain belül. Az ifimben. A barátaim közt. És mikor mélyen elgondolkodom rajta, akkor nagyon fáj, mert fogalmam sincs, hogy mit tehetnék ellene. Hogyan figyelmeztethetem anélkül, hogy megbántsam? Hogyan kerüljem el a megbotránkoztatást? Mégis milyen alapon szólhatnék neki én, mikor még magam is annyira gyenge vagyok a lelkiekben? Talán épp ezért kezdtem el írni, mert így könnyebb számomra - és talán másoknak is.

Kimondom, amit nem szívesen mondunk ki, és inkább elhallgatjuk, mert az úgy nem fáj annyira: a gyülekezeteink tele vannak álkeresztyénekkel. Talán a férfi, aki mindig az ajtóban áll, vagy a szoprános hölgy a harmadik sorból, netalán a srác, aki imabuzdítást tartott a hétvégén, esetleg maga a pásztor? Ha hívő családba születtél, akkor tudod jól, hogy mit jelent hívő szülőkkel templomba vagy imaházba járni és az is biztosan ismerős, hogy nem volt mindig mindenki követendő példa számodra a gyülekezetben. Talán sokat csalódtál az évek során, eleged lett a képmutatásból vagy egyszerűen csak nem látod értelmét a hívő életnek, ha végül is maguk a hívők sem jobbak semmivel nálad. Így a könnyebb utat választod, és inkább szépen meghúzódsz, beolvadsz a többiek közé és önerőből próbálsz egy jónak tűnő életet vezetni.

Kemény szavak ezek, de minden aktív gyülekezeti tagot fenyeget az önámítás veszélye - és nem csak őket. Mindenki arra vágyik, hogy értelmet találjon az életének, és betölthesse valamivel, ami végre megszabadítaná attól a szomjúságtól, amit születése óta érez. Ha azt hiszed, hogy a vallásos szokások és a rutinszerű életvitel boldogságot tud adni, akkor még mindig nem érted az élet lényegét. Az üresnek hitt élet tulajdonképpen nem is üres, csak rossz és hamis tartalommal van megtöltve. Hajlamos az ember a különféle tartalmak után kapkodni az életben, de bármivel is próbálja teletömni a szívében levő űrt, az valahogy mindig hézagos marad, mert -egy idézettel élve- a szívben Isten alakú űr van, amit egyedül Ő képes betölteni. Sajnos túlságosan koncentrálunk a jelen világára, és nem vesszük komolyan az örökkévalóságot, ami viszont sokkal nagyobb figyelmet igényel, mint az, hogy most hogyan élsz, ma hogyan nézel ki, és milyennek látnak itt és most az emberek.