Már a cím is előrevetíti a bejegyzésem tárgyát, ami talán sokak számára meghökkentő lehet. Elbukott volna a keresztény zene? Mégis mikor, hol és hogyan? És én hol voltam, hogy így lemaradtam róla? Engem is sokáig foglalkoztattak ezek a kérdések, míg végül úgy döntöttem, hogy magam fogok utánajárni.
Azok, akik ismernek, jól tudják, hogy milyen sokat jelent számomra a zene. Már kicsi korom óta meghatározó szerepe volt az életemben, és végigkísért a tinédzser korban is. Amikor csak lehet, igyekszem zenét hallgatni, nem érdekel hogyan, csak hallhassam: rádión, telefonon, vagy épp magam énekelek - ami egy idő után idegesítővé is válhat a körülöttem élők számára, ezért elnézéseteket is kérem. ❤💛
Miután megtértem, próbáltam keresni olyan keresztény előadókat, akik ugyanazt a zenei alapot tudták biztosítani, mint amit azelőtt is hallgattam, de egy hívő köntösbe burkolva. Meg voltam győződve arról, hogy a többnyire biblikus dalszöveggel rendelkező dalok automatikusan hívő zeneként könyvelhetőek el, ezért nem is találtam kivetnivalót a keresztény zeneipar nyújtotta választékban. És ki is ellenkezett volna? Körülöttem mindenki más is ugyanezeket a dalokat hallgatta. Ugyanezeket énekeltük ifin, táborokban, konfikon, mint amiket a kortárs előadók - csak épp magyarul. Emellett viszont nem akartam lemondani arról a zenéről sem, amit megtérésem előtt annyira szerettem, és nem is voltam hajlandó, ezért az évek során a kettőt próbáltam keverni: olykor világi zenét, olykor pedig keresztény zenét hallgattam. Legalábbis akkor még azt hittem, hogy azt hallgatok.
Aztán egyre jobban belemélyedtem a zenébe, és egy ideje kezdtem érezni, hogy nem is lennék képes élni nélküle - persze nem is kell. Gyakran kértek meg gyülekezeti éneklésekre, aktív tagja voltam és vagyok még ma is a különféle kórusoknak, énekkaroknak, amit nagyon szeretek és közel is áll az effajta szolgálat a szívemhez. A zenét Istentől kaptuk, mégpedig azért, hogy Őt dicsőítsük vele. Az elmúlt időben azon kaptam magam, hogy még imádkozás közben is hálát adok Istennek a zenéért; egyszerűen elképesztő, hogy ilyet tudott teremteni.
Mindamellett, hogy mennyire szerettem a zenét, mindig is éreztem, hogy valami nincs rendben azzal, amit hallgatok. És azzal, ahogyan énekelek. Azzal, ahogyan az Urat dicsőítjük az imaházakban, a konferenciákon, a különféle rendhagyó találkozókon, vagy épp a hétköznapi alkalmakon. Tudtam, hogy nem minden az, aminek látszik és aminek mutatni próbálom, bár nagyon szerettem volna elhitetni. Elhitetni másokkal, de leginkább magammal. Sőt, talán még magával az Úrral is. Naiv voltam.
Hogy hogy kezdődött?
Azt hiszem nem én kezdtem el az egészet, hanem a Szentlélek. Motoszkált bennem egy gondolat, amely nem hagyott nyugodni, és addig kutakodtam, amíg rá nem leltem egy rég elfeledett előadás sorozatra a neten. Hűű de rég meg szerettem volna nézni, és mégis, soha nem szakítottam rá időt - már bánom. Aztán rávettem magam, és azt mondtam, hogy adok neki egy esélyt, mindenféle előítélet nélkül, és legyen, aminek lennie kell. Történjen, ahogyan Isten akarja.
Megnéztem az első szemináriumot, majd a másodikat, és csak úgy faltam az egészet. Közben pedig buzgón imádkoztam, hogy Isten adjon bölcsességet, mert nélküle nem tudok őszinte lenni sem másokkal, sem önmagammal szemben. Nem akartam kétszínűsködni és hátat fordítani az igazságnak, túl rég óta csináltam már, és szabadulni akartam. Megfogadtam, hogy bármi is legyen a kérdéseimre a válasz, meghúzódom és hagyom, hogy a Szentlélek munkálkodjon.
"de mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg, a gonosz minden fajtájától tartózkodjatok."[1]
Pál apostol azt mondta, hogy Mindent vizsgáljunk meg, ragaszkodjunk a jóhoz, és a rossz dolgok bizonyos fajtáitól pedig maradjunk távol. Várjunk csak, tényleg ezt mondja? Hogy vessünk el egy néhány rossz dolgot? Válogassunk köztük, mondván, hogy ez maradhat, a többi mehet a szemétbe? A Biblia azt írja, hogy a gonosznak Minden fajtájától tartózkodjunk, és mi mégis válogatunk közte.
A baj ott kezdődött, hogy kompromisszumot kötöttünk a világgal, és már nem igazán érdekelnek a határok, amelyeknek el kellene választaniuk minket a világtól. Sőt, próbálunk egyre jobban hasonlítani a világra, felvesszük a szokásait, a külsőségeket, átalakítjuk a gyülekezeteinket, és már rá sem lehet ismerni Isten népére. A történelem során a gyülekezet sokszor próbálta bevonzani az embereket azáltal, hogy lejjebb engedte a mércét, de ilyenkor soha nem a gyülekezet győzedelmeskedett a pogányok felett, hanem a pogányok a gyülekezet felett. Próbálunk engedékenyebbekké válni, lefaragni az igazságból, díszes ruhát húzni a bűnre és abban reménykedünk, hogy így majd különféle dolgoknak helyet adhatunk Krisztus gyülekezetében.
Isten dicsőítésével kapcsolatban pedig - és itt most kifejezetten az ének és zene általi dicsőítésre gondolok - az a helyzet, hogy már nem is akarjuk szívből dicsérni az Urat. Dicsőítő alkalmakat hirdetünk, de nem is vagyunk készek igazán Istent dicsőíteni. A Mindenható trónja elé akarunk járulni, de fel sem fogjuk, hogy ezt nem lehet akárhogyan. Eltűnt az alázat, a szeretet, a mélységes tisztelet, a végtelen hála a dicséreteinkből és csak üres szavakká és hangokká váltak az énekeink. A dicsőítéseink már nem is Istenről szólnak, hanem rólunk. Saját magunknak próbálunk örömet szerezni az éneklések alkalmával, önmagunkat helyeztük a központba és kiszorítottuk Krisztus személyét a dicsőítésből. A lényeg már csak az, hogy mindenki személy szerint jól érezze magát, "feltöltődjön", kiadhasson magából mindent és betöltse azt a vágyát, amit hívőként már nem engedhet meg a világi zenének, hogy betöltse. Ezért alakítják át a gyülekezeti alkalmakat "dicsőítő" alkalmakká, az imaházakat előadó termekké, és ezért szerveznek koncerteket szerte a világon. Elhisszük, hogy mindez kedves Isten előtt, és hogy tényleg Őt dicsőítjük.
A keresztény zene világa átvette a világi zene ipar szokásait, szinte teljesen egybeolvadt vele, sőt, próbál versenyképes maradni az új stílusokkal szemben, és ennek érdekében nagyon sok mindent hajlandó bevállalni. És mi? Mi pedig könnyelműen rávágjuk, hogy "ez keresztény zene", mert a szöveg egyik sorában elhangzik a "Jézus" szó.
A kegyetlen valóság viszont az, hogy a keresztény zene már csöppet sem keresztény, ha tetszik, ha nem.
Folytatás következik.
[1]
1Thessz 5:21-22
![About [span]me[/span]](https://images.unsplash.com/photo-1490174280982-e08ef40fa7d2?ixlib=rb-0.3.5&ixid=eyJhcHBfaWQiOjEyMDd9&s=53ab18261f85fa6fc4fb61dd010a75df&auto=format&fit=crop&w=2025&q=80)
1 megjegyzés
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés